Sz. Varga Zsuzsanna:
A REALITY TELEVÍZIÓ ÉS A VALÓSÁG
TALÁLKOZÁSA A BONCASZTALON

(Megjelent: Médiakutató - METROPOLIS közös szám, 2001.)

1. Műfaji és megnevezési nehézségek
2. Igazság és valóság, dokumentumfilm és reality tv
3. A legigazibb Vészhelyzet
4. Vérbő valóság

A forgatást négyen (egy rendezo és három videojournalist), egészségügyi háttér nélkül és minimális elozetes felkészüléssel kezdtük egy kórházban. Nem tudtuk, kik az orvosok, kiket fogunk követni a kamerával, kik lesznek a foszereplok. Az elso hét a hely feltérképezésével telt el. Véletlenszeruen tettük fel a mikrofont orvosokra és novérekre, és munka közben mini interjúkat készítettünk velük, hogy lássuk, hogyan is mutatnak a képernyon, és hogy van-e egyáltalán kedvük a részvételhez. Ugyanis az, hogy a kórház és a vezetoség igent mond a forgatásra, még nem jelenti azt, hogy minden orvos külön beleegyezik. Emellett pedig még aki kedvet is érez a részvételhez, az is szégyenlos és merev az elején, nekünk kell feloldanunk oket, okos kérdésekkel vagy éppen semmitmondó beszélgetéssel, ami annál fontosabb, minél kevésbé látszik lényegesnek. Az, hogy átvettük az o munkaritmusukat és velük voltunk a nap minden órájában (ez minimum 12 órás, de gyakran hosszabb muszakokat is jelentett), azt az érzést keltette bennük, hogy mi is közülük valók vagyunk, velük együtt küzdjük le az akadályokat.

Egy hétbe, sot tíz napba is beletelt, mire kiválasztottuk a szereploinket, vagyis azokat az orvosokat és novéreket, akiket attól kezdve követtünk, és akik a film gerincét képezték. A válogatást nagyon diplomatikusan kellett megejteni, vagyis azt az érzést kellett keltenünk az orvosok körében, hogy mi továbbra is az egész sürgosségi osztályt követjük, nehogy sértodés legyen a dologból. Volt néhány orvos, akikrol már az elején kiderült, hogy noha nagyon érdekes személyiségek, jól beszélnek és nem is túl zárkózottak, egyszeruen nem akartak szerepelni, minden próbálkozásunk dacára. Ilyenkor nem volt mit tenni, lemondtunk róluk és azokra összpontosítottunk, akik szívesen álltak kamera elé.

A betegekkel való kapcsolatteremtésben az volt a legnehezebb, hogy minden egyes alkalommal el kellett magyarázni, hogy kik vagyunk, mit csinálunk, mi ez a sorozat, hová készül, melyek a szabályok, miért és kinek jó ez, és kérni az engedélyüket, hogy filmezhessünk. Sok esetben már a filmezés folytatására kellett a belegyezésüket kérnünk, hiszen ha valakit behoztak eszméletlenül, nem volt rá mód és alkalom, hogy elozetesen engedélyt kérjünk. Mi forgattunk az elejétol fogva, aztán ha az illeto nem járult hozzá késobb, amikor beszélni tudtunk vele, akkor abbahagytuk és eldobtuk a használhatatlanná vált anyagot.

Nagyon szigorú szabály az, hogy senki sem kerülhet be a filmbe, ha nem írta alá a nyilatkozatot ("release"-t), amely egy jogi természetu, a legapróbb részletekre kiterjedo beleegyezo dokumentum. A nyilatkozatot csak akkor lehet aláíratni a betegekkel, ha már magukhoz tértek, valamennyire jól vannak és nincsenek nyugtatózva. Viszont ha az ember ilyen állapotban van, akkor legtöbbször már nincs is a kórházban. Úgyhogy meg kellett találni a megfelelo pillanatot, amikor még nem engedték haza az illetot, de már teljesen tudatánál és lehetoleg minél jobb állapotban volt. Ez persze gyakran csak az elbocsátás elotti idoszakban történt meg, ezért - a mi munkánk egyszerusítése érdekében is - már jóval elotte megpróbáltunk bemutatkozni a betegeknek, megismertetni oket a munkánkkal és szóbeli beleegyezésüket kértük.

Véres, szenvedo embereknek magyarázkodtunk ilyenkor a Learning Channel-rol és az oktató dokumentumfilm-sorozatról. Legtöbben olyan állapotban voltak, hogy nem is értették, illetve nem is érdekelte oket, hogy mi történik körülöttük, csak fájdalmaik enyhülését várták. Szemmozdulatokkal adták beleegyezésüket vagy egyszeruen nem szóltak semmit, és mi ezt beleegyezésnek vettük. Nagyon nehéz volt ilyenkor odaállni és forgatni, a leheto legközelebb menni a beteg arcához. A rendezo szerint azonban sosem voltunk elég közel…

Sokan teljesen az eszméletüknél voltak, amikor behozták oket, de az elsodleges az, hogy az orvosok kikérdezzék oket és stabilizálják az állapotukat, így ott helyben gyakran nem sikerült beszélnünk velük, csak jóval késobb. Dallas-ban (TX) a 25 éves Melissa Steen-t helikopteren hozták be az ER-ba, én a landolástól kezdve ott voltam vele és forgattam. Épp a gyerekeiért ment az óvodába, amikor elütötte egy teherautó, a kocsija többször átfordult. Melissa biztonsági öve be volt kötve, úgyhogy fejsérülést nem szenvedett, de a kulcscsontja eltörött, nagy fájdalmai voltak és deréktól lefelé nem érzett semmit, amitol nagyon meg volt ijedve. Az elso órában nem állt módomban beszélni vele, csak forgattam, és közben láttam rajta többször is, hogy észrevett, és szeretné tudni, hogy mi zajlik körülötte. Amikor megállapították, hogy nincs nagyobb baja és valószínuleg a gerince sem sérült meg, kis idore egyedül hagyták az egyik vizsgálóban. Ekkor mutatkoztam be neki, röviden, mert még mindig nagy fájdalmai voltak. Mondta, rendben van, forgassak csak. Néhány nappal késobb, amikor már sokkal jobban volt és többet beszélgettünk, kiderült, hogy a Trauma az egyik kedvenc tévémusora, minden héten megnézi, és tulajdonképpen örül neki, hogy szerepelhet benne. De azt is elmondta, milyen furcsa volt, hogy az elso, amit meglátott, amikor kitolták a helikopterbol, egy kamera volt és nem egy orvos…

Ha valaki meghalt, a családtagjait kellett megkörnyékezni a nyilatkozat miatt. Ilyenkor a legközelebbi rokon adhatja a hozzájárulást. Ezt a feladatot meghagytuk a rendezonknek, de o is inkább csak felírta a család címét, és két-három hét elteltével próbálta oket megkeresni. Egyszer behoztak egy 20 éves fiút, a feje keresztül volt love az egyik halántékától a másikig, már akkor is majdnem halott volt, amikor beértek vele a kórházba a mentosök. Ahogy követtem a doktoromat, valahogy bekerültem vele abba a szobába, ahol a család várta a hírt. Már nem is tudom, hogy keveredtem oda, fel sem fogtam, hova megyünk, csak mentem az orvossal, aztán amikor ott voltunk a síró családtagok között, már nem lehetett kimenni. Mindennek a tetejében a jószándékú és segítokész tolmács (spanyolul beszélo család volt) egy mondatban bemutatott és gyorsan engedélyt is kért, hogy forgathassak. Nekik persze a legkisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy velem foglalkozzanak, így ottmaradtam. A feleség (18 éves) is megérkezett nemsokára, zokogott és könyörgött az orvosnak, hogy mentse meg a férjét. Azt sírta, hogy csak játszott a pisztollyal a férje, odaszorította halántékához és az véletlenül elsült. Szörnyu jelenet volt, tehetetlen volt mindenki, nem lehetett már segíteni. Én a szoba sarkában guggoltam a kamerámmal. Próbáltam átérezni a fájdalmukat, de valami mégis távol tartott tolük. Lehet, hogy a nyelv, ugyanis nem értettem, mit beszélnek, bár a könnyek érthetoek voltak. Vagy egyszeruen csak annyira szörnyu volt az egész, hogy nem tudtam közel engedni magamhoz az érzelmeket. Úgy néztem, mint egy filmet, nem mint a valóságot. Az orvosok is így vannak vele, együttéreznek a családdal és vigasztalják oket, de nem engedik magukba az élményt, tudatosan kizárják. Aki nem így tesz, mondják ok, nem marad meg ebben a szakmában, amelyben annyira gyakori a halál.

Az embert forgatás közben nem undorítja a látvány, akármilyen véres sebek, csontig éro mély vágások, kibuggyanó belek, borzalmas nyílt törések érkeznek. Az orvosok teszik a dolgukat: stabilizálják a beteg állapotát, ellátják, összevarrják a sebet, elokészítik az operációt. Eközben mi is tesszük a dolgunkat: keressük a megfelelo kameraállást, feltesszük a szükséges kérdéseket, gondolkozunk a képeken, ellenorizzük, hogy minden részletre odafigyeltünk-e, leforgattuk-e és értelmeztük-e az elhangzottakat. Mindeközben nincs alkalom szörnyülködni a látottakon.

Az operációk esetében hasonló volt a helyzet. Ott is mindenki tudta a dolgát és a helyét, a légkör mégis fesztelen, szinte baráti volt. A sebészek szemmel láthatóan élvezték a munkájukat, profi módon, de ugyanakkor lazán tették a dolgukat. Kezdeti megilletodöttségemet leküzdve, steril szájmaszkomban és fejfedomben én is közelebb merészkedtem a mutoasztalhoz. Sot, ha a sebész úgy gondolta, hogy onnan, ahol állok nem láthatom elég jól, amit csinál, adatott nekem egy sámlit, hogy arról filmezzek, a mutoasztaltól alig néhány centiméterre. Megérkezésünk elott a mutoben CD-t hallgattak az orvosok, így mi jobbnál-jobb zenéktol fosztottuk meg oket a forgatás alatt. A háttérzaj ugyanis lehetetlenné tette volna magyarázataiknak, válaszaiknak késobbi vágását. Azért nem bánták nagyon a dolgot, szívesen magyaráztak nekünk.

Az orvosoknak - akár az emberek többségének - tetszett, hogy fontosak voltak, hogy kíváncsiak voltunk a munkájukra és a személyükre. A betegek közül is sokan örültek a rájuk irányuló figyelemnek és törodésnek. David Garcia fiatal hentes volt, aki munka közben levágta a középso- és a gyurusujja felso percét. Totális sokkban volt az elején, beszélni is alig bírt, az ujja darabjait is otthagyta a munkahelyén, meg volt gyozodve róla, hogy neki már nem lesz többet használható ujja, úgy hozták utána, papírpohárban jég között. Az ujjat egy heroikus, ötórás mutéttel visszavarrta egy mikrosebész - nagyító alatt, minden egyes ideget, vénát, artériát egyenként. Késobb többször is visszamentem David-hez: amikor az orvos eloször megvizsgálta a kezét az operáció után, amikor egy újabb mutéttel szétválasztotta a vérkeringés biztosítása céljából összevarrt két ujjat, amikor David eloször megmozdította ujjait a fizikoterapeuta segítségével, és végül amikor hazament a kórházból. David engem is úgy tekintett, mint az ujjai megmentéséért küzdo csapat tagját, és nekem is megköszönte minden alkalommal, hogy segítettem rajta.

Elgondolkodtató az, hogy ez igazi törodésnek tekintheto-e vagy csupán a betegek kihasználásának. Minket valóban érdekelt az állapotuk, a gyógyulásuk folyamata, a történetük. Sokszor bementünk hozzájuk beszélgetni kamera nélkül is. De ha nem ez lett volna a munkánk, akkor nem is lettünk volna a kórház közelében sem, nemhogy a betegek szobájában. Másfelol a kamera nélküli ("off-camera") beszélgetés is része a "taktikának," a bizalom megalapozásának, az arra irányuló erofeszítésnek, hogy a beteg lássa: mint ember is érdekel bennünket, nem csak "használni" akarjuk a történetét a tévémusorban. Szerencsés eset az, ha az embert valóban érdekli a beteg személye és hogyléte a filmtol függetlenül is. De az eljárás ugyanaz, ha a legkevésbé sem érdekel is, mert ez a munkánk, ez a feladatunk és a cél elérése szempontjából (hogy a beteg megossza velünk a történetét és aláírja a beleegyezo nyilatkozatot) ez a tökéletes és professzionális módszer.

A betegekkel való kapcsolatteremtésen kívül a másik legnagyobb kihívás az orvosok megnyerése volt. Az o együttmuködésüktol függött a film sikere, tolük függtünk mi is. El kellett érnünk, hogy igazodjanak hozzánk amennyire lehet, hogy idoben szóljanak nekünk, ha valami fontos történik vagy új fázisba kerül egy eset, hogy alakítsák úgy a dolgokat, hogy nekünk is megfeleljen: nézzenek meg újra egy röntgent, menjenek vissza egy beteghez, ha már látták, de mi lemaradtunk róla, szóljanak nekünk vizit elott és beszéljenek úgy, hogy a laikusok (a nézok) is megértsék.

Nemcsak arra törekedtünk, hogy elfogadtassuk magunkat az orvosokkal, hanem tiszteletet is kellett ébresztenünk bennük a munkánk iránt. Ezt úgy értük el, hogy az elso perctol fogva maximálisan tiszteletben tartottuk az o játékszabályaikat, megtartottuk a kello fizikai távolságot, de közben igyekeztük a munkánkat annyira hatékonyan végezni, amennyire csak lehetett. Az elso idoszak után, amikor már tényleg összebarátkoztunk az orvosokkal és a novérekkel, ez a "részvétel" sokat segített abban, hogy megkérjük oket erre-arra. Nagyon nehéz volt az o idobeosztásukat és tempójukat követni, de ezekkel a kis "csalásokkal" legtöbbször úrrá tudtunk lenni a helyzeten.

5. Etikai dilemmák
6. A cél: tájékoztatás és szórakoztatás
7. A népszerűség okai
8. A magyar valóságkínálat

New York - Budapest, 2001.