Sz. Varga Zsuzsanna:
A REALITY TELEVÍZIÓ ÉS A VALÓSÁG
TALÁLKOZÁSA A BONCASZTALON

(Megjelent: Médiakutató - METROPOLIS közös szám, 2001.)

1. Műfaji és megnevezési nehézségek
2. Igazság és valóság, dokumentumfilm és reality tv
3. A legigazibb Vészhelyzet
4. Vérbő valóság
5. Etikai dilemmák

Az ilyen fajta filmkészítésben a legproblematikusabb az etikai oldal. Vajon nem éltünk-e vissza beteg emberek kiszolgáltatott állapotával? Nem mond-e nehezebben nemet valaki, amikor sérülten kiterítve fekszik egy vizsgálóasztalon és másra sem tud koncentrálni, csak arra, hogy enyhítsék végre a fájdalmait? A kérdésben benne van a válasz: de igen, visszaéltünk; valóban, talán nehezebben mond nemet az illeto. De a dolog nem ennyire egyértelmu. Az információ-közvetítés és a film oktató értéke talán elég indok a forgatás elkezdéséhez. Késobb aki nem akarja, nem fog bekerülni a filmbe.

De vajon pusztán az operator jelenléte megsérti-e a páciens magánszféráját? Éppen a dallasi forgatás ideje alatt jelent meg errol egy vitasorozat az egyik amerikai orvosi folyóiratban. Mivel ezek az egészségügyi dokusorozatok virágkorukat élik, a velük kapcsolatos etikai kérdések egyre több vita tárgyát képezik. A vitaindító cikk szerint már azzal is megsértjük a betegek magánszféráját, hogy kívülállóként ott vagyunk és látjuk oket, még mielott módjuk lenne engedélyt adni a filmezésre.

Dr. Joel M. Geiderman szerint ha az esemény után kérnek engedélyt a filmezésre, már meg is sértették a páciens privátszféráját. Szerinte az utólagos engedélykérés etikátlan, de azt sem tartja elfogadhatónak, ha a felvétel készítése elott szerzik meg a beteg és családtagjai beleegyezését. Szerinte ez is megkérdojelezheto a körülmények miatt, melyek között az engedélyt megadták. A betegek és hozzátartozóik, akiket fájdalmas, traumatikus szituációkban környékeznek meg hozzájárulásuk végett, nincsenek abban a lelki- és tudatállapotban, hogy érvényes beleegyezést adjanak. Sot, akár azt is gondolhatják, hogy a betegellátáson esik csorba, ha nemet mondanak a felkérésre. Geiderman szerint az ilyen jellegu musorok célja pusztán a voyeurizmus, semmi más. Szerinte abból kellene kiindulni, hogy egy baleset áldozatának, amikor behozzák a kórházba, joga van feltételezni, hogy nem fogják kamerákkal körülvenni és szenvedésének minden másodpercét rögzíteni.

Vitapartnere, dr. Kenneth V. Iserson azt állítja, hogy végso soron mind a betegek mind az orvosok hasznot húznak abból, hogy a sorozat az érdeklodés eloterébe állítja az egészségügyi ellátást. Szerinte a félelem az, ami néhány orvost arra késztet, hogy megpróbálja eltitkolni, mi is folyik egy kórházban.

Iserson szerint a betegek magánszférája nem sérül jobban a filmezés során, mint amennyire amúgy is sérül egy oktató kórház baleseti osztályán, ahol az orvosokon és ápolónokön kívül még egy sor más, nem feltétlenül odaillo ember asszisztál a beteg ellátásában. Rendorök, különféle diákok (orvostanhallgatók vagy mentos diákok, szociálismunkás-tanulók, stb.), adminisztrátorok, laborosok, röntgenasszisztensek, önkéntesek, káplánok, szociálismunkások, takarítók mind hallanak és látnak személyes dolgokat. Ez természetes velejárója egy oktató kórház sürgosségi osztályán folyó munkának. A filmezés sem sérti meg ennél jobban a beteg privátszféráját.

A tapasztalat azt mutatja, állítja Iserson, hogy a filmkészítok és a televíziós társaságok - jogászaikról nem is szólva - sokkal szigorúbbak és jobban odafigyelnek a betegek bizalmas információinak megorzésére, mint maga a kórházi személyzet. Soha nem volt még per amiatt, hogy a tévék a beteg kifejezett engedélye nélkül vetítették volna a róla készült felvételeket.

A beleegyezés megszerzésének mikéntjét már érdekesebb kérdésnek tartja Iserson. O sem tekinti elegendonek azt az engedélyt, amelyet a beteg illetve hozzátartozói súlyos betegség vagy baleset körülményei között adnak. De hozzáteszi, hogy maga az egészségügy is él a késleltetett/utólagos hozzájárulás lehetoségével, ha életmento beavatkozásról van szó, illetve egyéb - vitatható - esetekben is használja ezt a módszert: pl. agyhalott ember szerveinek muszerekkel való életben tartásakor a késobbi szervátültetés reményében. A videofelvételeket legalább meg lehet semmisíteni, ha a beteg utólag nem járul hozzá a felhasználáshoz. Iserson úgy véli, hogy rögtön a trauma vagy a mutét után, stresszes állapotban nem valószínu, hogy a betegek teljes mértékben képesek a hozzájárulásra, ezért ajánlatosnak tartja a beleegyezést újra megerosíttetni egy késobbi idopontban. (Mint korábban utaltam rá, a Trauma sorozatban ez pontosan így történik.)

Iserson arra a következtetésre jut, hogy mindaddig, amíg a betegek biztonsága nem kérdojelezodik meg - és szerinte a tapasztalat ezt igazolja -, addig a cél szentesíti az eszközt. Szerinte ilyen körülmények között a filmkészítés semmilyen veszélyt nem jelent.

Liane Thompson-nak nem volt semmiféle etikai dilemmája a forgatás során. "Soha nem éreztem úgy, hogy nem kellene ott lennem, hiszen nem hívatlan vendégként vettem részt a kórház életében… Másfelol nekem mint rendezonek nem érdekem az, hogy olyan embereket mutassak be, akik nem akarnak tévében szerepelni."

Az embereknek sokféle okuk lehet arra, hogy aláírják a beleegyezo nyilatkozatot, ám Penny Fearon Trauma-rendezo szerint ezek nem mindig a helyes indokok. "Sokan attól félnek, hogy az ellátásuk szenved csorbát, ha nemet mondanak, vagy egyszeruen csak túl gyengék az elutasításhoz. Olyan helyzetben vannak, amikor az életük másoktól függ, percenként bele kell egyezniük valamibe, gyógyszerekbe, mutéti eljárásokba, vérvételbe, olyan mindegy nekik akkor, hogy eggyel több embernek mondanak-e igent." Ezeknek az embereknek a szerepeltetését Fearon kétszer is meggondolná. "De aztán belátom, hogy nem kérdojelezhetem meg a döntésüket. Én minden tolem telhetot megtettem, hogy megértsék, mirol van szó, ok aláírták a papírt, innentol kezdve azt kell feltételeznem, hogy tudják, mit tettek. De azt hiszem, néhány ember valójában nem tudja, hogy nemet is mondhat. Sokan nincsenek tisztában a jogaikkal, vagy pedig megszokták, hogy feladják azokat. Olyan emberekre gondolok, akik munkanélküliek, segélybol élnek, akik megszokták, hogy hatóságok, intézmények döntsenek helyettük a személyes ügyeikben is. A kórház is egy ilyen intézménynek tunhet a számukra."

6. A cél: tájékoztatás és szórakoztatás
7. A népszerűség okai
8. A magyar valóságkínálat

New York - Budapest, 2001.